Ralaszka

Immáron másfél hónapja próbálok asszimilálódni Ekwok kicsiny településének ritmusához. Néha több, néha kevesebb sikerrel. Mostanra némileg sikerült összebarátkoznom azzal a pár helyi emberrel, akiket egyáltalán látni lehet a saját territóriumán kívül. A legjobb alkalom és helyszín erre természetesen a reptér, mert bármilyen szárnyas alkalmatosság érkezése azt jelentheti, hogy valakinek vendége, vagy csomagja érkezett. Ilyenkor megrohamozzák a lakók a kifutópályának titulált laposabb csíkot és, mint a keselyűk a döglött húsra, reppennek rá a ’nagyvadra’.

Ha semmi nem jött, akkor sincs nagy baj, mert legalább mindenki beleütheti egy kicsit az orrát a másik dolgába és láthatja, hogy ki, mit és honnan rendelt és miért is pontosan. Ha pedig nem a földiekkel akarnak rosszmájúskodni, akkor egy kis falusi pletyka helyett tuti találnak egy kissebségi csoportot, akit lehet közösen szapulni. Abból viszont fel tudják sorakoztatni a világon jelenlévő összes lehetségest, még akkor is, h errefelé a kisebbség maximum az eszkimóságban – azaz saját maguk által - képviseltetik. És mindezt rendkívüli választékossággal és elképzelhetetlen összefüggésekben. A lényeg, hogy az utálkozásban számomra eddig veretlenek. A rasszizmusuk pedig szintén példa nélküli. Hogy vallási, nemzeti, vagy árnyalatbeli különbségről beszélünk az elenyésző jelentőségű, az egyetlen igazán fontos tényező, hogy legyen egy kicsit más és máris tökéletes alanyt biztosít ahhoz, hogy a nyakára szoruljon a világ működésének apróbb-cseprőbb nehézségei, diszkrepanciái, problémái és átmeneti rövidzárlatai által képviselt hurok. Ha valaki a jelenlévők közül kicsit visszafogottabban nyilatkozik, netán más véleményen van az pedig csak előny, mert így legalább tovább szíthatja a kis falu lakói közötti érthetetlen utálkozást.

Hihetetlen, hogy 96 ember milyen mértékben képes negatív érzéseket táplálni egymás iránt. Vajon mi szítja ezt? Vajon ennek az oka (is) az idő hatékony eltöltésének hiányában keresendő? Vagy az unalomban? Vagy szimplán az emberi személyiség hatékony fejlődésének visszamaradott lehetőségeiben? Nem tudom a választ, csak azt érzem, hogy ha annak az energiának, ami jelenleg elveszik a negatív hullámok pusztító cunamijában, csak a fele olyan dolgokra fordítódna, mint a privát környezet és élettér rendben tartása, vagy az igényszint hatékony fejlesztése, netán az értékrend újragondolása és kihívások, célok keresése, akkor ez a környék sokkal kellemesebb helyszín lehetne és az attrakciók listája nem merülni ki a természet által kínált gyönyörben. Így viszont ennek az - egyébként nem kicsi - vonzerőnek sajnálatos módon van egy ellenpólusa, ami a repülőről leszállva az alaszkai széllel együtt vágja arcon az idetévedt lelkeket...

Közel 500 milliárd dollár! Az még barátok között is rengeteg pénz… Ehhez képest még a lottó ötös is kevésnek tűnik! És ez itt van elásva. Tőlem 45 perc repülőútra! Megyek és veszek is gyorsan egy ásót, hátha…

Az arany Alaszka egyik szinonimájává vált, mióta a XVIII. század végén kitört az aranyláz. Rengetegen jöttek, hogy kiszakítsanak egy darabot e föld kincseiből… És a világ azóta sem változott… Csak a mértékek!

Az Iliamna-tó északi oldalán a Föld egyik legnagyobb arany- és rézkészletére bukkantak. Az első felfedezések a 80-as évek közepére datálhatók, de az azóta történt próbavételek folyamatosan felfelé kerekítették az adatokat, melyek szerint ma nagyjából 2 000 tonna nyakláncnak való van ott elrejtve, nem beszélve a rézkészletről, ami körülbelül 25 millió tonnányi huzalt jelentene (lenne mit hordani a MÉH-be egy ideig) . Ez óriási! Vagy mégsem?

Hát, ha leszámítjuk a 3 kilométer átmérőjű és félezer méter mély külszíni (és hasonló méretű mélyművelésű) bánya közvetett és közvetlen, rövid- és hosszútávú, környezet romboló- és károsító hatásait akkor talán. De még úgy sem biztos…

De nézzük objektíven! A bánya természetesen rengeteg pénzt jelentene. Mindenekelőtt azonban csökkentené az amerikai állam külföldi nemesfém függőségét. A bevételi oldalt megvizsgálva feltétlenül meg kell említeni a működési költségeket, amik éves szinten is több százmillió dollárt jelentenek és persze nem elhanyagolható a származékos adóhozam sem. Továbbá a térség hosszú távú gazdasági fellendülését szolgálná a bányászathoz kapcsolódóan kiépített és fejlesztett infrastruktúra, valamint erőforrás-elérhetőség (éd. pl. elektromos áram) is. Ez, tekintve a környéken tapasztalható elrugaszkodott élelmiszer, üzemanyag, energia és szállítmányozási árakat, semmiképen nem elhanyagolható tény. Ezeken felül a bánya felépítése, illetve a kitermelés munkaerőigénye – az előzetes ígéretek alapján - legalább 50%-ban a környékbeli lakosság közül kerülne kielégítésre.

Hát ez idáig nem is hangzik olyan rosszul, igaz?  De! Az ásványkitermelés jogai a Pebble Partnership kezében vannak, aminek nagyjából annyi köze van csak Alaszkához, hogy alaszkai területen lenne a bánya. Tulajdonosi struktúráján viszont fele-fele arányban az angliai székhelyű Anglo-American és a kanadai székhelyű Northern Dynasty Minerals – ugyan mostanra mindkettőt jegyzik az amerikai tőzsdén - osztozkodik. Az ásványi készletek kitermelése nagyjából 30-35 évig tartana. Ez egy generációt jelent (ha nagyon optimisták vagyunk akkor másfelet). Nekik ez munka, de mi lesz utána? Utána újra itt maradnak munka és kilátások nélkül tovább próbálkozva a létfenntartással. Nagyjából, mint ma. Egy óriás különbséggel. Maradna itt az emberek reményvesztettségén felül egy olyan létesítmény is, amely egy konstans veszélyforrás a megélhetésükre. Ugyanis, ha a bánya kiépítése és működése közben meg is tesznek mindent azért, hogy a környék életét jelentő lazac- és vadállományt ne érje kár, mi lesz utána?

De maradjunk még egy pillanatra a jelennél. A bányát még mindig nem kezdték el építeni, ugyanis még nincs engedély. Nincs engedély, mert nem elég körültekintőek a tervek. Nem elég körültekintőek a tervek, mert még mindig vannak kritikus pontok, amelyek alapján a világon egyedülálló lazacvándorlás veszélyeztetett. Veszélyeztetett a lazacvándorlás, mert ez a fantasztikus halfajta rendkívül érzékeny a vízminőségre. A bánya vízellátását szolgálni hivatott kisebb folyók pedig  mind belecsatlakoznak – közvetve, vagy közvetlenül – a lazacok zarándokhelyéül használt folyóvizekbe, nem beszélve a talajvízről. És akkor még ott van a földrengés és egyéb – szinte vis maior kategóriába sorolható – természeti katasztrófák által jelentett fenyegetettségi faktor…

Ugyan a PP hangsúlyozta, hogy a manapság rendelkezésre álló technológia mellett a bányászatot már nem úgy kell elképzelni, mint nagyapáink korában, de mégis már a próbafúrásoknak voltak érzékelhető mellékhatásai… És aztán a jövőbeni unokák korában a bánya maradékai – és káros mellékanyag tárolói - még mindig itt lesznek, a saját, akkorra ugye már elavult elgondolásaikkal…

Ugyan megpróbáltam objektíven felvázolni a tényeket, de rendkívül nehéz. Az egyik oldalról azért, mert nehéz elképzelni, hogy mindenre tudnak gondolni egy ilyen befektetésnél. Nehéz elgondolni, hogy az arany kicsit sem vakítja el az elővigyázatos szemeket. A másik oldalról pedig nehéz érzelemmentesen nézni a környék oroszrulettezésre bocsátását. Ugyan a helyi kilátástalanságba visz némi fényt a lehetőség zseblámpája, de vajon meddig bírja benne az elem?

2012-re ígért a Pebble Partnership egy olyan komplex tanulmányt, amely tartalmazza a kiépítési, működési, bezárási és prevenciós terveket, az összes lehetséges forgatókönyvvel együtt. Egészen addig a legtöbb elgondolás bizalmas és a köznép számára hozzáérhetetlen. Kérdés, hogy a nyilvánossá tételnél vajon hogyan és milyen módon kommunikálják majd a részleteket az utca emberének? Vajon mennyire lesz ’szűrve’ az elérhető információ? Egyelőre azonban csak amolyan konyhai pletykák vannak...

Meg persze az amerikai elnökválasztás, ami újfent rengeteg kérdést felvet. Vajon mennyire erős a lobbi és az érdek? Vajon a közel 500 milliárd dollár értékű érckészlet, a nagyjából 2 000 munkahely és a beígért olcsóbb energia képes lesz-e kiváltani 11 000 ember, egy érintetlen környezet, az egyedülálló vadállomány és egy világfenomén komplett és visszafordíthatatlan bukását?

Nehéz kérdés. A helyiek nagyobb része – egyelőre - ellenzi, hiszen munkahelyi mézesmadzag ide vagy oda, ők eddig is elvoltak a maguk – évi - 120 millió dollárnyira taksált halállományával, a kicsit visszamaradott körülményeivel és a környék felbecsülhetetlen értékű világbéke hangulatával... De a világ egyéb, pénzfókuszált, multikulti légkörében szinte teljesen biztos, hogy ezt is képesek lesznek számokban kifejezni… A kérdés csak annyi, hogy vajon ténylegesen mi lesz az ára? 

Mindenezekből következően a helyiek akkor járnának a legjobban – a saját véleményem szerint – ha változtatva a taktikán, nem a totális ellenszegülést, hanem a minél jobb kondíciók elérését helyeznék fókuszba… Ugyanis környezetvédelem ide, vagy oda, a pénz beszél, a kutya meg ugat… Sajnos reálisan nézve bánya – előbb, vagy utóbb – biztosan lesz. A környékbeliek harmatkönnyű ellenállása a nagy monstrum, nehézsúlyú világmozgató ellen csak tiszavirág életű. A frontális támadás helyett a védelmi stratégia strukturált átgondolásával (mentsük, ami még menthető filozófia) azonban még lehet remény a veszteségek hatékony minimalizálására és az elérhető ’haszon’ maximalizálására. A helyi foglalkoztatottság arány, a fejlesztések kiterjedése és a prevenciós óvintézkedések ügyében a megfelelő feltételek kiszabásával, ha nem is amolyan történelmi Dávid győzelem aratásával, de – a háború elvesztése mellett is - lehetne még csatákat nyerni…

De kint - a realizmus és a szürrealizmus határán - a béke földjének folyópartján ülve, át tudom érezni, hogy miért próbálkozna bárki is még mindig inkább a parittyával…

Megint a csónakban. Most ugyan nem halfogás célzattal, hanem sokkal inkább élvezkedés elképzeléssel vágtam neki a folyó egyik mellékágának. Egy nyugodt kis kunkor, ahol csak az ár viszi tovább a ladikot. Semmi világi, csak a Földanya megnyugtató ölelése. Szinte érezhető, ahogy a természet velem együtt lélegzik. Vagy én lélegzem vele együtt?

Rövidujjú polóban, elterülve a csónakban eggyé válhatok az elemekkel. Újfent kiléphetek a civilizáció kereteiből és csendben tovasodródva figyelhetem a környezetet. De vajon én figyelek, vagy engem figyelnek? Élvezem, ahogy elveszik a kontroll, itt én nem befolyásolhatok semmit, nincs ráhatásom. Itt én vagyok a része valaminek, ami igazából nélkülem is kerek egész. Édes lebegés a puszta lét könnyűségében! J

Ahogy farkasszemet nézek a fészkét felügyelő sassal és a békésen legelésző jávorszarvassal, szinte már betolakodónak érzem magam. Ez itt az ő territóriumuk és én önkényesen ki akarom belőle szakítani egy darabot. Egy darabot, amit magammal vihetek. Igaz nem fizikailag, inkább csak lelkileg, de vajon van-e jogom hozzá? Mindenesetre hálás vagyok, hogy megtűrnek és hagyják, hogy megpróbáljam felfogni, megérteni és egy kis időre azonosulni azzal, amit leginkább úgy definiálhatnék, hogy tökéletes szabadság… 

Miért éppen Alaszka? Kérdezték ezt tőlem sokan és teljesen jogosan… Mióta itt vagyok én is sokmindenkitől megkérdeztem. Miért jön ide a legtöbb ember? Mi ebben az államban a legvonzóbb?

A válasz igazából kicsit furcsa. Furcsa, mert nem a kultúra vonzza ide a látogatókat, sőt nem is – közvetlenül -  az érintetlen természet, hanem a sport. A horgászat és a vadászat! Be kell ismerni, hogy valóban mindkettőhöz elég jó alapot szolgáltat ez a vidék, de nem túl behatárolt ez így? Vagy csak én látom annak? Csak én nem látom az őszinte és világos értelmet amögött, hogy elrepüljek a világ egyik eldugott csücskébe – teszem hozzá nem kevés pénzért - és eltöltsek 7-10-14 napot úgy, hogy reggeltől estig a botomat lógatom a vízbe, vagy szarvasagancsot lesek? Nem marad ki így egy csomó minden?

Természetesen nem vagyunk egyformák és ez így van jól. Van akinek ez kikapcsolódás, hiszen nem ezt teszi a hétköznapokban… De valóban kikapcsol az, ha folyamatosan lefoglaljuk magunkat valami mással? Biztos, hogy ugyanúgy tudjuk értékelni a SZABAD időt, hiszen így igazából nem is az… Vagy mégis?

A legtöbb erre kószáló az amerikai nép közül való, nekik persze ez mást jelent. De rengeteg sportturistával találkoztam a nagy Európából. Iderepül, kifogja a jövő évet is és hullafáradtan hazaszárnyal. Nincs kitekintés, max egy kötelező maciles… Nem beszélve a teljesítménykényszerről, ami viszont nem marad otthon… Minden este arról megy a sztorizás, hogy ki fogta a nagyobb halat, másnap ki hol horgonyoz le és mennyivel előbb megy ki, hogy nehogy elmulassza a lehetőségét, hogy aznap ő legyen a ’nap horgásza’… Kívülről nézve az egész egy tragikomikum. Kicsit mulatságos, mert egy olyan dolog hozza lázba az embereket, ami a helyiek szemében a puszta létfenntartást szolgálja és a napjaik teljesen átlagos – szinte már unalmas - része. Tragikus, mert egy rendkívül gyönyörű, gazdag és egyedülálló természeti egyvelegnek vagyunk a közepén és a legtöbb képen mégis ’csak’ a kifogott halak és az elejtett vadak köszönnek vissza…

Furcsa kettőség ez, hiszen minden gazdaságnak jól jönne egy ilyen horderejű vonzerő. Legalábbis a kishazánknak mindenképpen. Az alaszkai oldalról vitathatatlanul jogosnak látom ráépíteni az idegenforgalmi stratégiát erre a lábra, de mégis jó lenne, ha az utas oldalról az utazás elsődleges motivációja mégiscsak az utazás maga lenne; a megismerés, a részévé válás, a látottak tekintetében való újrapozícionálás… Vagy ez megint egy túl idealista elképzelés?

Ekwokban sétálgatva elgondolkodtató, hogy az életkörülmények, azaz a buborék, amiben élünk milyen mértékben befolyásolják a mostanában közkedvelt ’életminőség’ fogalom jelentését?! Mennyiben módosítják a skálát?

Az életminőség az én értelmezésem szerint a tartalomra vonatkozik és nem a színvonalra, azaz nem anyagi szituáltság függvénye. Annál sokkal ’személyesebb’. Számomra a minőség a tartalmat jelenti, amivel megtöltjük a mindennapjainkat. A tartalmat, amivel megtöltjük a gondolatainkat. A célokat, amiket kitűzünk, a kihívásokat, amikkel szembesülünk, a visszajelzéseket, amiket a környezetünktől kapunk. A racionális és emocionális impulzusokat és azok intenzivitását. A fejlődés állandó lehetőségét, készségét és igényét.

Persze ez rengeteg kérdést felvet. Legfőképpen azt, hogy mi a jobb? Meghatározható-e ez így? Ahogy végigmegyek újra és újra az Ekwokot behálózó földút tekervényein, - amelyek nélkülöznek minden rendszert és legfőképpen a legkisebb ellenállás törvénye alapján keletkeztek – egyre nyilvánvalóbbá válik a kihívás hiánya. Nincsen se szellemi, se fizikai, se érzelmi, de még emberi sem. Nincs mozgás. Napok vannak. Egyik a másik után. És feladatok. A túlélés feladatai. De ezek vajon hogyan mozdítják elő a személyiségfejlődést?! A kreativitást?! Kellenek ezek a dolgok egyáltalán ahhoz, hogy kiegyensúlyozott életet éljünk? Kell, hogy folyamatosan ’rágódjunk’ valamin?

Szerintem igen, de ugye én ismerem a nagyvárosok folyamatos adaptációra késztető, felgyorsult világát. Ők nem. Ők ebbe születtek bele. Vajon akarnák máshogy? Ha akarnák, vajon vannak lehetőségeik? Vajon nem egyszerűbb nem akarni? Hiszen, ha nem akarom, nem kell változtatni, nem kell rizikót vállalni. Vajon a lehetőségek korlátozottsága vagy az igény hiánya volt előbb?

Egy helyi kishölgy augusztusban kezdi a főiskolát Anchorage-ben. Ápolónő (szerűség) lesz. De már most azt tervezi, hogy mihelyt végez visszajön. Vajon így lesz? Vagy megfertőzi a városi miliő.

Én nagyra értékelem a nyugodtságot, azt a hihetetlen, szinte utópisztikus világbéke hangulatot, amit ennek a kis falunak szinte minden szeglete áraszt. De tudom, hogy nekem ez csak ideig-óráig jut osztályrészemül és aztán – akarva-akaratlanul - újra vissza kell kapcsolódjak a világ körforgásába. Emiatt az időszakosság miatt én igyekszem ’kihasználni’ a zajmentességet, a zavaró tényezők nem létét. Igyekszem figyelni. Olyan érzéseket és gondolatokat felfedezni és megélni, amik különböző – tudatos, ösztönös és tudatalatti – okok és elterelések miatt a saját megszokott környezetemben nem lehetségesek.

De ők hogy vannak ezzel? Vajon, ha nap, nap után ugyanazt látnám, ugyanazt tenném, mennyire tudna az évtizedek után is ugyanolyan lelkesítő maradni?

Sok bevándorló, aki a világnak ezt szegletét választotta letelepedése helyéül – itt Ekwokban ugyan csak két amerikai úriember képviseletében - , azért tett így, mert vonzotta a természet gazdagsága és szépsége. És ez valóban vonzó tényező. De vajon meddig? Egyikük – Rick -, aki az eszkimó polgármester lányának a férje, 5 gyermek apukája és nagyjából 25 éve ekwoki lakos, már gondolkodik az elköltözésben. Pont a fent említett kihívások hiánya miatt. És ez alatt nem önmagát érti, hiszen ő sok mindent megélhetett még fiatalkorában, majd engedhetett – önhatalmúlag – a vadon hívószavának. De a gyermekei itt nőnek fel… Ők ’csak’ ezt látják! Nekik ez nem szabad akarat, hanem tény. És ő ezt nem akarja. Nem akarja, hogy az ő – egykori – vágyai megfosszák az utódait a lehetőségektől… Nemes elképzelés!

De mégis hezitál. Mégsem pakol és indul vissza a saját gyökereihez családostul. Vajon miért? Vajon a változás riasztja? Vagy annak a lehetősége, hogy a csend után elviselhetetlen lesz a zaj? Mindenesetre érdekes dilemma…

De a legtöbb ittlakó mindennapjaira ezeknek a ’problémáknak’ még a szikrája sem jelent veszélyt. Nem adatik meg. Vagy elfogadják, hogy így mégis egyszerűbb, mint felvállalni a döntés kockázatait és következményeit. Hiszen így ’csak’ a jelenre kell koncentrálni, a jövő meg majd lesz valahogy….

Mivel itt Ekwokban nincsen nagy közösségi élet sem, ezért sok ’reformista’ gondolat sem vet itt talajt. Van ugyan néha Őslakos Konferencia, de ezenkívül mindenki csinálja a saját dolgát. Néhányuk a falu tanácsában dolgozik és megteszi a magáét az újrahasznosításért, vagy a természetvédelemért, netán az eszkimó kultúra védelméért, de a legtöbbjüket inkább az állami segélyek motiválják. Sokszor még a házukat sem építik teljesen készre, egyrészről, mert így mégtöbb pénzt kaphatnak Uncle Sam-től, másrészről, mert még arra sincs kifejezett igényük, hogy az őket körülvevő élettér tiszta és rendezett legyen. Az igény pedig elvileg egy belső kényszer, vagy külső behatás. Egy tanulási folyamat része. Ha hiányzik akkor viszont mi ad(na) értelmet a próbálkozásnak?!

Az élethez egyébként errefelé nem kell túl sok, így alapmotivációként sajnos ez is kizárható. A folyóban ugyanis van hal, a tundrában van négylábú, a víz pedig jön a kútból. Szórakozni nem lehet, a környéken alkoholtilalom van, a csajozás – lehetőség hiányában – szintén olcsón kivitelezhető (bár inkább nem létezik) és még a szomszédolás sem igazán jellemző. Nincsenek nagy partik, nincs zenés fesztiválozás, még július 4-i parádé sincs J. Ami itt pénzbe kerül az az elektromosság, a telefon, a tévé (mert ugyan nálunk nincs, de mindenki másnak hatalmas tányér van az udvarában) és a berepülő étel, de arra meg ott van az állami ’kajajegy’.

Önkéntes, vagy kényszerített izoláció ez? Vajon hol a határ a kettő között? Vajon van határ vagy csak kifogások vannak? Ellentétben Afrikával itt nem a másság megnyugtató létét érzem, hanem sokkal inkább a kilátástalanság nyomasztását, pedig a lehetőségek itt sokkal szélesebb körben állnak rendelkezésre… Ergo felmerül a kérdés, hogy az életminőség kérdésében ténylegesen mennyi is múlik az EGYÉNen?! Szerintem sokkal több, mint amit merünk beismerni…

Persze félreértés ne essék, én nem bírálni szeretnék, sőt még állást sem akarnék foglalni, csak figyelek és össze-vissza csapongok a gondolatok viharos és elfogulatlan tengerében... Ez a jelenlegi 'utazás' eszembe juttatta a kicsit elcsépelt frázis valódi jelentését, miszerint nem az a lényeg, hogy megkapd, amit szeretnél, hanem, hogy szeresd, amit már megkaptál... (It's not about having what you want, but wanting what you already have!) És én szeretem és őszintén hálás vagyok!

11 óra és ennyi volt a napsütésből… Nyugágy összecsuk, napszemüveg lecserél, kandallóba begyújt, még egy kávé kitölt és kanapén továbbolvas! Mert szerencsére nemcsak, hogy a napocska nem süt, de még az ég alja is leszakadt és sártengerré változtatta az egész környéket…

És persze hamár Amerika, akkor pehelycukor (marshmallow) pörkölés! Igazi profi vagyok, nagyon jól sikerült a próbálkozás… J

Süt a nap. Atyaúristen, ilyenkor mi a teendő? Ja, tudom már. Napszemüveg, nyugágy, könyv, kávé, terasz! J Persze félreértés ne essék még mindig polárpulcsiban (de legalább vékonyban) csücsülök, de ez akkoris mennyei érzés.

Reggel 9 óra van és minden mozdulatlan. Olyan érzés, mintha mindenki magáénak akarná az összes napsütötte percet. Nem rikácsolnak a madarak, nem zúgnak a szúnyogok, még a folyó is lelassult… Nincs szél, nincs fogvacogás. Mintha megállt volna az idő is!

Az alaszkai napsütés külön élmény! A tiszta a levegő miatt a színek szinte befogadhatatlanul intenzívek. Olyan mintha minden árnyalat egy külön történetet akarna elmesélni… Én pedig ülök, élvezem a sztorikat, tankolok és érzem, hogy valóban része vagyok egy egésznek…

Az Alaszkai-félsziget tetején (főhadiszállásomtól egy darabkával keletre) található egy  a Katmai Nemzeti Park névre hallgató rezervátum. Nem mondanám, hogy világhíres, legalábbis nem a neve miatt. Mégis, valószínűleg mindenki látott már innen képet akár valamelyik magazinban, akár poszteren (netán a hetvenes években még a szobájának a falán is régi jó retrofaliplakát formában). Az biztos, hogy ha volt rajta vízben álló medve a szájában halacskával, akkor az itt készült.

A Park közepén, a Brooks és a Naknek tavakat összekötve folyik ugyanis a Brooks folyó. Eme – helyi mércével mérve – szűkebb folyamnak a közepe tájékán pedig a Brooks Falls nevű jelenség található. Ez utóbbi vízesésként ugyan csak kisebb mértékű szabad asszociációval aposztrofálható, de mégis igazi turisztikai látványosság. Az éves lazacőrület ugyanis ide is bekúszik, de itt - az emberekhez mérten - jóval nagyobb mértékben örülnek ennek a ténynek a barnamedvék.

Júniustól augusztusig brummogó barátaink előszeretettel csücsülnek nyitott szájjal a vízesés tetején és várják, hogy a sült galamb helyett egy jófajta lazac repüljön a szájukba. És - bármilyen mókásnak tűnik is – ez nagy valószínűséggel be is következhet. Nem elég ugyanis, hogy szerencsétlen lazacok csak a folyó sodrásával ellentétes irányban haladva közelíthetik meg egykori ’bölcsőjüket’, útjuk befejezéséhez még - atlétikai rátermettségüket is bizonyítva - fel kell ugorjanak a vízesés tetejére. Na és ott pedig lesben áll egy cápa, áá… Na jó, se Neoton, se cápa, viszont egy maci, vagy adott esetben sok maci.

Ez van az egyik oldalon. A másik oldalon meg jó sok teleobjektív és digitális kamera, meg az esőkabátba burkolózott hozzátartozóik. Mert a nagyragadozók szenzációsak. És ki ne akarna egy ilyen képet, hamár medveföldre merészkedett, igaz? Az újságokban szereplő macis képeknek az igen nagy százaléka készül itt, ugyanis a mackótesók itt elsőbbséget élveznek. A Falls csak hidroplánnal közelíthető meg, a helyszínen pedig szinte csak gyalogosan küzdhetők le a távok. Igazi ökopark és mellesleg rettenetesen gyönyörű. A XX. század legnagyobb vulkánkitöréséért felelős Novarupta vulkán és egyéb magaslatok árnyékában található ez a kis természetvédelmi övezet, a Katmai Park szívében. Hegyes, vizes, tundrás és szinte állandóan kissé misztikus ködbe burkolt…

Ugyan van látogatói központ, meg ennivalóda is, meg ajándékbolt, meg ami még kellhet, hogy az ember - elkényelmesedett és –kényeztetett - lánya tisztességesen eltöltsön egy pár órát, de van mellette egy jó nagy adag odafigyelés is. Ez annyit jelent, hogy minden általunk ’látogatott’ helyiség vagy betonbiztosan van lezárva, vagy elektromos kerítéssel lekerítve, hogy a dörmögik még véletlenül se kaphassanak rá az ember – és a velejáró finomságok – ízére. Így biztosítható ugyanis – csak és kizárólag -, hogy a négylábú szőrös ne akarja megtámadni a kétlábú csupaszt, hiszen alapértelmezésként nem tartozunk a táplálékláncolatába (hálaistennek). Ellenkező esetben ugyanis – nem hülye lévén – egyértelmű, hogy éléskamraként - és ráadásul nem túl fürge célpontként - azonosítana minket és minden lehetőséget kihasználna, hogy ránktámadjon. Mégiscsak egyszerűbb így, mint repülőhalakra várva ülni a hidegvízben…

Jól átgondolt rendszer ez a testközelben összkomfortos vadon. Igazi turistacsapda. Végülis – mivel a medvék többen vannak errefelé, mint az emberszabásúak – nagy eséllyel találkozhatnánk macikkal, ha önhatalmúlag kimerészkedünk a lakott területek vonzáskörzetéből (sőt sokszor még lakott területen belülre is betévednek az óriások). És mégis… A legtöbb turista – főként sporthorgászok (én is egy ilyen csoportot kísértem)  –inkább befizet erre az útra, mondva, hogy így kisebb a kockázat… Valóban az? Hiszen, ha megtámad a drága jószág, akkor annyira mindegy, hogy egyébként van-e forró kávé meg  brownie a büfében, nemdebár?!

Persze nem lázadni akarok, mert Afrikához hasonlóan továbbra is remélem, hogy az ilyen jellegű kirándulásokból származó bevételek javarészt az általunk jelentős mértékben visszaszorított vadállomány fenntartható megóvására fordítódnak…  És így talán még maradhatnak olyan helyek is, ahol emberi befolyásoltság-mentesen még a vadon az úr…

Tábortűz, egy pohár bor és gondolatok… Vajon otthon ez miért nincs? Miért nem engedjük el magunkat eléggé ahhoz, hogy csak legyünk? Bár, ha jobban belegondolok talán nem is az a baj, hogy nem tesszük meg, hanem sokkal inkább az, hogy túlzottan akarjuk… A felpörgetett mindennapokban olyan súllyal nehezedik ránk a szabad percek átka, hogy már szinte nem bírjuk el! Ritkaságuk olyan kényszeres kiélvezendőséghez vezet, amelyben legtöbbször alapból kódolva van a kudarc. Nem tudjuk magunkat elengedni, mert megragadunk a gondolatnál, hogy el kell magunkat engedni. Önmagunk gátoljuk meg, hogy igazából jól érezzük magunkat.

A kudarc kódoltsága, illetve adott esetben megvalósulása pedig abszolút frusztrációhoz vezet. Ennek viszont vagy az a következménye, hogy feladjuk és/vagy következőbe még nehezebben fog menni a lazulás - hiszen tudatalatt már félünk tőle -, vagy rásegítünk valami gyorsító/lassítóval, alkohol és egyéb tudatmódosító szerek használatával… Ördögi körforgás… Őrjítő és a legrosszabb benne, hogy mégcsak nem is tudatos! A legegyértelműbb és szinte már klasszikus példája ennek a fenoménnek a szilveszteri bulik esete. Szórakozz! Ünnepelj! Legyen jó! Kell! Kell! Kell! És általában mindig borzalmasra sikeredik… Nemhiába vizsgálják már pszichiáterek is a társadalom és az élvezetek nyomásának a pszichére gyakorolt hatásait (ld. pl. Slavo Zizek szlovén pszichoanalitikus munkássága)…

Ellenben külföldön valahogy egy kicsivel könnyebb az élet súlya! A kényszer nem vet olyan markáns árnyékot a cselekedetekre. Mintha a nyomás egy kicsit visszafogottabban befolyásolná a lelkiállapotot. Pláne, ha van idő, hogy a környezethez igazodva kicsit elszabaduljunk a saját magunk – és a mindennapjaink - által kreált béklyóktól…

Szerintem a kulcs, hogy leülve, két mély levegővétel után szimplán csak figyeljünk… Figyeljünk, hogy valóban tetszik-e, hogy valóban ’szabadok’ (tudatosan és tudatalatt) vagyunk-e… Ha pedig nem, akkor örüljünk annak, hogy TUDJUK, hogy ezt most nem annyira élvezzük és hogy azzal sincs semmi baj! J

Nekiindultam gyalogosan! Merész! Több okból is. Az egyik, mert a medvék és a jávorszarvasok (bár az óriásbogyós ürüléke alapján inkább génmanipulált kardfogú nyúlnak gondolnám J) miatt csak valamiféle lőfegyverrel lehet nekiindulni, amit én nem preferálok; a másik viszont a váratlan menetelési nehézség. Jó, jó tudtam én, hogy tundra, meg moha, meg ilyenek, de arra nem gondoltam, hogy az egész ennyire szürrealisztikus lesz. Biztos így érezték magukat a Holdon is először. Olyan mintha egy nagy adag vattában próbálnál szilárd talajt fogni. Rendkívül puha és süppedős. Ez még talán a kellemes része, még akkor is, ha extrém fárasztó. A kicsivel kellemetlenebb része, hogy lápos. Minden lépés egy külön lutri, hogy vajon csak a mohába süppedsz bele, vagy térdig állsz a vízben…

De azért mindent összevetve maradandó az élmény! A kirándulás végcélja a Blueberry Hill, ami ugyan dombnak csak nagy jóindulattal nevezhető, de bogyókkal legalább szolgál, bár pillanatnyilag azok sincsenek! J (Érdekesség, hogy Ekwok községe már a XIX. században ’híres’ volt halászati édenkertjéről és a különféle bogyóbőségéről.) Van helyette azonban ős- és zavartalan nyugalom, amely így is kitölti az egész teret.

Cuppogva és süllyedezve tovasétálok az erdőben, miközben a lenyugvó nap fényei mindent egy kicsit túlvilágira festenek és elnézem, hogy a tengerszemek zöldjén hogyan tükröződik vissza az ég kékje... Elmerülök a kipárnázott végtelen érintetlenségben és közben – talán egy kicsit feszülten J - hallgatom a vadon hangjait… Itt vagyok!

Este van, este van, ki ki nyugalomban… Csak a hülye szúnyogok nem pihennek! Elképesztő kitartással üvöltenek bele az ember világbéke hangulatába. Még az elején bepróbálkoztam a nálunk honos Raid illetve Off szerekkel, de persze mondanom sem kell, hogy az alaszkai mutánsok immunisak a nyugati szerekre. Van itt ellenben egy agyméreg, ami kellő védelmet biztosít, de szerintem legalább 5 év mínusz minden használat!

Persze olyankor amikor az embernek szüksége lenne az egyébként rettenetesen gusztustalan és félelmetes kreatúrákra, sehol nem fuvalkodik egyetlen béka sem… J

Ülök egy csónakban. Vagyis nem egy csónakban ülök, hanem egy csónakban a Nushagak folyón, vadlazacra ’vadászva’. Kicsit szorosabbra húzom magamon a kabátot - mert egy laza 20 fokkal biztos hidegebb van errefelé, mint kishazánkban – és felteszem magamnak a kérdést, hogy mit is keresek én itt pontosan?... Nem tudom. De rájöttem, hogy nem is fontos. Nem kell folyamatosan keresni valamit, nem kell megfejteni, nem kell megindokolni, de talán legfőképpen nem kell megkérdezni… Egyszerűen el kell engedni és hagyni, hogy a pillanat varázsa egyszerűen beleégesse magát az életünkbe…

Hátradőltem és hagytam, hogy újfent magával ragadjon a környezet. Élveztem, ahogy az alaszkai szél tökéletesen légszennyezetlen oxigénnel tölti meg a tüdőmet. Élveztem, ahogy felnézve az égre a kéknek olyan színskáláját láthatom, amit egyébként elképzelni sem tudnék. Élveztem a természet hangjait, a folyó sodrását, a madarak széllel szembeni szárnycsapásainak surrogását, a tundra szürrealisztikus látványát.

A bódult és álmodozó merengésből egy hirtelen zsinórrándítással zökkentett ki aztán életem első halacskája...

Na, most mit kell csinálni?

ÁÁÁ, hal.

 Jaj, szegény!

Jippi, fogtam halat.

Uh, ez biztos fáj neki.

Húzd meg, ereszd meg… Hol ő iramodott neki, hol én ráncigáltam vissza. Mindenesetre mindketten vergődtünk. Ő a horgom végén, én meg az újdonság euforisztikus és a kegyetlenségem miatti fájdalomokozás bűnös hangulata között. De túléltük. Mindketten. Én kifogtam őt - ami persze korántsem volt könnyű, mondva, hogy egy 97 centiméteres igazi királylazaci példányról volt szó -, majd - miután, biztos, ami biztos, elmormogtam a három kívánságomat - szépen visszaeresztettem a folyóba. Lelkibéke. Legalábbis nekem. Ő már sajnos nem élvezi sokáig, mert az egyetlen ok amiért visszajött a folyóba a tengerből az az, hogy többmilliómod magával megkeresse azt a helyet ahol ikra formájában meglátta a napvilágot, kipakolja az utódait és külsőjét megváltoztatva elhalálozzon. Érdekes jelenség ez és én benne csücsülök ennek a ’halálútnak’ a közepén… Az élet körforgása testközelben. Megszületni, világot látni, majd visszatérni a ’gyökerekhez’. Szinte költői.

Utazása közben természetesen állatok ezreinek a fennmaradását biztosítja, majd ha túléli még nagy eséllyel landolhat az eszkimók hálójában. De ez az élet rendje. Ezen a környéken a lazacok - és a jávorszarvasok - a létfenntartás alappillérei. Amikor a halacsok különböző generációi nyaranta megérkeznek, a helyi őslakosság újra bevetésre készen várja, hogy feltöltse készleteit. Kifogják, megfüstölik és elraktározzák, hogy az előételtől kezdve a desszertig mindenre felhasználhassák.

Én dacoltam. Elfogadom, megértem, hogy a szükség nagy úr, de én még nem vagyok annyira éhes… J Így mindenki boldog! Ő virgánckodhat még egy kicsit, én meg visszasüppedve az ülésre tovább élvezhetem a természet megnyugtató, elkábító és magával ragadó közelségét…

'Jézusom, itt leszállunk?'

És igen. Azt mondták, hogy pár évvel ezelőtt frankó kis leszállópályát építettek a községbe, úgyhogy én gondoltam, hogy majd rádió ide, meg oda, meg kifutópálya, meg integető ember, meg piros szőnyeg, meg pom-pom lányok. Ja, persze! Mindenesetre azt álmodni sem mertem, hogy – nagyjából - egy salakos focipályán landolunk, ahol van egy darab szélzsák, meg vagy 89 millió szúnyog. Pedig de.

Mindenki túlélte! Vagyis én éppenhogycsak, mert továbbra is jelentős kávéhiánnyal vívtam élet-halál harcot.

Miután aztán a gép hasából, szárnyából, elejéből, hátuljából kibányásztuk a kutya utolsó plüssmaciját is és gondosan visszatuszkoltuk a kilazult csavarokat, útjára bocsátottuk a civilizációval való utolsó kapcsunkat…

Egyik szemem sír, a másik nevet. Nevet, mert mióta hazatértem Afrikából csillapíthatatlan vágyat éreztem, hogy újra ’csend’ legyen. Hogy újra halljam a gondolatokat, hogy újra érezzem, hogy élek, hogy újra az töltse meg a pillanatokat, ami van és ne az, ami kellene legyen…  És itt tényleg nincs ’zaj’… A külvilág nagyon messze van és a hozzákapcsolt komfortok úgyszintén… Ellenben sír is, mert itt a hihetetlen érzelmi szabadság ára egy óriás fizikai béklyó. Tökéletes izoláció, rendkívül kevés szabadulási lehetőséggel. Itt valóban nincs menekvés! Nem lehet elszökni se magunk, se a körülmények elöl.

Nincs infrastruktúra, nincsenek utak, nincs összeköttetés. A helyváltoztatásra jelenleg két alternatíva létezik: az egyik a repülőnek hívott pokoljáratok, a másik a motorcsónak. (Természetesen télen befagy a folyó, akkor a hójárgányokkal vagizik mindenki). Az előbbinél a garantált és fokozott közvetlen életveszély még jó drága is, míg az utóbbinál inkább csak kis távok megtétele javasolt.

Ekwok közösség nagyjából 100 főt számlál, nagyjából ugyanennyi kutyát, jónéhány madarat, egy egész saskolóniát és a világ szúnyog populációjának a 92,3%-át. A medvéket és a környéken grasszáló jávorszarvasokat az utolsó számlálásból kihagyták. Ja igen, van még jó sok hal is, néhány egér (tuti csak ezért nincs itt elefánt J) , fürge mókus és rókakoma. Egyszóval vadon.

A főként Yupik eszimó lakosság nagyjából 50 összetákolt kulipintyóban húzza meg magát nagy szolidan és próbálkozik a létfenntartással. Mert errefelé ez az egyetlen cél. A lehetőségek rendkívül korlátozottak, mind iskola, mind munkahely, mind jövőkép tekintetében. Az élet a természettől függ. Az állattenyésztés, a növénytermesztés lehetetlen egyrészről az időjárás, másrészről pedig a vadállatok csillapíthatatlan étvágya miatt. Amit kifogsz, vagy lelősz, vagy ami konzerv formájában túléli a repülőutat, az van… Se piac, se bolt, se multiplex…

Nagyon érdekes megélni ezt a fajta elzártságot az Egyesült Amerikai Álomország határain belül. Szinte egy elfelejtett része ez az Államoknak. A vonzás és taszítás furcsa szimbiózisa található ezen a vidéken, ahol a nyugalom és a kilátástalanság édes-savanyúvá teszi a mindennapi életet. Nekem jó így, de vajon nekik is?

Nekiindultam Alaszkának. Körberepültem a fél világot, hogy eljussak abba az államba, amiről maximum az arany, a lazac és a medvék jutnak az épeszű ember eszébe. Meg talán az, hogy hideg van. Mert hideg az bizony van! Na jó, felvállalom Sandra Bullock Nászajánlat filmjét is J, de számomra igazán mégiscsak az - még Afrikában látott - Into the Wild volt inspiráló.

Alaszka az Amerikai Egyesült Államok legnagyobb és legritkábban lakott állama. 1959 óta hivatalosan a 49. hozzátartozóként referálják, bár már 1867-ben megvásárlásra került az Orosz Birodalomtól. A tranzakció költsége 7,2 millió dollár (mai értéken ez nagyjából 120 millió lenne), ami szinte nevetséges még akkor is, ha tudjuk, hogy akkoriban ez még ’csak’ egy hatalmas földterületnek számított. A borsot az törte az oroszok orra alá, amikor kiderült, hogy Alaszka bizony egész jól áll természeti kincsek terén. Naperszehogy orosz barátaink azóta is próbálnák visszaszerezni… J

Engem azonban se az arany, se az olaj nem érdekel különösebben - ha véletlenül egy fél kilós aranyrögbe botlanék azért azt nem hagynám ott J -, sokkal inkább a vadon hívószava volt vonzó számomra. Az érintetlen tundra, az eszkimó kultúra, az amerikai fejlettség és az alaszkai elszigeteltség paradoxonja.

Mikor leszálltam a repülőről Anchorage hatalmas városában, először azt gondoltam, hogy ’na ezt jól megszívtam!’. Amerikai kisváros, csak hideg van. Na ezért nem kellett volna ennyire messzire utazni. Majd amikor felszálltam a hatszemélyes mini-lélekvesztő-bokorugróra - harmadmagammal, egy pilótával és egy kutyával együtt – éreztem, hogy mégsem annyira nagy a baj. J Kényelmesen befészkeltem magam a másodpilóta ülésbe, igyekezve ellenállni a gyermeki kísértésnek, hogy minden gombot és kapcsolót kipróbáljak, feltettem a fejhallgatót és élveztem az utazást… Persze örültem volna, ha valaki megkérdezi, hogy kérek-e teát, vagy kávét - ugyanis a tízórás időeltolódás sötét karikaként hagyta nyomát a szemem alatt -, de jelen körülmények között max a kutyus ölembe csöpögő nyálát kaphattam útravalónak.

Meg kell valljam becsülettel, hogy azért nem bánkódtam sokáig! Alaszka tényleg gyönyörű! Fantasztikus színek, mindenhol kicsi(nek tűnő) tengerszemek, furcsán kanyargó folyók, és a végeláthatatlan tundra. Lenyűgöző… Legszívesebben le se szállnék, csak felülről szemlélném az alaszkai természetet (mert lent ugye hideg is van J). Iliamna-tó elképesztő vízmennyisége, Kodiak kis szigete, Mount McKinley távoli sziluettje… Minden van! Kék az ég, zöld a föld, havasak a csúcsok. Magasság, mélység. A föld, víz, levegő alaszkai kínálata valóban legendásan rabul ejtő…

Csak hideg van! Lehet, hogy már említettem?! J

Az biztos, hogy - az afrikai példából nem tanulva (bár ugye ott meleg van J) - újfent sikerült szarvashibákat elkövetnem a bőröndöm bepakolásánál! Éreztem, hogy - akaratom és elképzeléseim ellenére - valószínűleg szarrá fogok fagyni! J

De itt vagyok és ha fogvacogva is, de a vadon akkoris az enyém lesz!