Tábortűz, egy pohár bor és gondolatok… Vajon otthon ez miért nincs? Miért nem engedjük el magunkat eléggé ahhoz, hogy csak legyünk? Bár, ha jobban belegondolok talán nem is az a baj, hogy nem tesszük meg, hanem sokkal inkább az, hogy túlzottan akarjuk… A felpörgetett mindennapokban olyan súllyal nehezedik ránk a szabad percek átka, hogy már szinte nem bírjuk el! Ritkaságuk olyan kényszeres kiélvezendőséghez vezet, amelyben legtöbbször alapból kódolva van a kudarc. Nem tudjuk magunkat elengedni, mert megragadunk a gondolatnál, hogy el kell magunkat engedni. Önmagunk gátoljuk meg, hogy igazából jól érezzük magunkat.
A kudarc kódoltsága, illetve adott esetben megvalósulása pedig abszolút frusztrációhoz vezet. Ennek viszont vagy az a következménye, hogy feladjuk és/vagy következőbe még nehezebben fog menni a lazulás - hiszen tudatalatt már félünk tőle -, vagy rásegítünk valami gyorsító/lassítóval, alkohol és egyéb tudatmódosító szerek használatával… Ördögi körforgás… Őrjítő és a legrosszabb benne, hogy mégcsak nem is tudatos! A legegyértelműbb és szinte már klasszikus példája ennek a fenoménnek a szilveszteri bulik esete. Szórakozz! Ünnepelj! Legyen jó! Kell! Kell! Kell! És általában mindig borzalmasra sikeredik… Nemhiába vizsgálják már pszichiáterek is a társadalom és az élvezetek nyomásának a pszichére gyakorolt hatásait (ld. pl. Slavo Zizek szlovén pszichoanalitikus munkássága)…
Ellenben külföldön valahogy egy kicsivel könnyebb az élet súlya! A kényszer nem vet olyan markáns árnyékot a cselekedetekre. Mintha a nyomás egy kicsit visszafogottabban befolyásolná a lelkiállapotot. Pláne, ha van idő, hogy a környezethez igazodva kicsit elszabaduljunk a saját magunk – és a mindennapjaink - által kreált béklyóktól…
Szerintem a kulcs, hogy leülve, két mély levegővétel után szimplán csak figyeljünk… Figyeljünk, hogy valóban tetszik-e, hogy valóban ’szabadok’ (tudatosan és tudatalatt) vagyunk-e… Ha pedig nem, akkor örüljünk annak, hogy TUDJUK, hogy ezt most nem annyira élvezzük és hogy azzal sincs semmi baj! J
