Közel 500 milliárd dollár! Az még barátok között is rengeteg pénz… Ehhez képest még a lottó ötös is kevésnek tűnik! És ez itt van elásva. Tőlem 45 perc repülőútra! Megyek és veszek is gyorsan egy ásót, hátha…
Az arany Alaszka egyik szinonimájává vált, mióta a XVIII. század végén kitört az aranyláz. Rengetegen jöttek, hogy kiszakítsanak egy darabot e föld kincseiből… És a világ azóta sem változott… Csak a mértékek!
Az Iliamna-tó északi oldalán a Föld egyik legnagyobb arany- és rézkészletére bukkantak. Az első felfedezések a 80-as évek közepére datálhatók, de az azóta történt próbavételek folyamatosan felfelé kerekítették az adatokat, melyek szerint ma nagyjából 2 000 tonna nyakláncnak való van ott elrejtve, nem beszélve a rézkészletről, ami körülbelül 25 millió tonnányi huzalt jelentene (lenne mit hordani a MÉH-be egy ideig) . Ez óriási! Vagy mégsem?
Hát, ha leszámítjuk a 3 kilométer átmérőjű és félezer méter mély külszíni (és hasonló méretű mélyművelésű) bánya közvetett és közvetlen, rövid- és hosszútávú, környezet romboló- és károsító hatásait akkor talán. De még úgy sem biztos…
De nézzük objektíven! A bánya természetesen rengeteg pénzt jelentene. Mindenekelőtt azonban csökkentené az amerikai állam külföldi nemesfém függőségét. A bevételi oldalt megvizsgálva feltétlenül meg kell említeni a működési költségeket, amik éves szinten is több százmillió dollárt jelentenek és persze nem elhanyagolható a származékos adóhozam sem. Továbbá a térség hosszú távú gazdasági fellendülését szolgálná a bányászathoz kapcsolódóan kiépített és fejlesztett infrastruktúra, valamint erőforrás-elérhetőség (éd. pl. elektromos áram) is. Ez, tekintve a környéken tapasztalható elrugaszkodott élelmiszer, üzemanyag, energia és szállítmányozási árakat, semmiképen nem elhanyagolható tény. Ezeken felül a bánya felépítése, illetve a kitermelés munkaerőigénye – az előzetes ígéretek alapján - legalább 50%-ban a környékbeli lakosság közül kerülne kielégítésre.
Hát ez idáig nem is hangzik olyan rosszul, igaz? De! Az ásványkitermelés jogai a Pebble Partnership kezében vannak, aminek nagyjából annyi köze van csak Alaszkához, hogy alaszkai területen lenne a bánya. Tulajdonosi struktúráján viszont fele-fele arányban az angliai székhelyű Anglo-American és a kanadai székhelyű Northern Dynasty Minerals – ugyan mostanra mindkettőt jegyzik az amerikai tőzsdén - osztozkodik. Az ásványi készletek kitermelése nagyjából 30-35 évig tartana. Ez egy generációt jelent (ha nagyon optimisták vagyunk akkor másfelet). Nekik ez munka, de mi lesz utána? Utána újra itt maradnak munka és kilátások nélkül tovább próbálkozva a létfenntartással. Nagyjából, mint ma. Egy óriás különbséggel. Maradna itt az emberek reményvesztettségén felül egy olyan létesítmény is, amely egy konstans veszélyforrás a megélhetésükre. Ugyanis, ha a bánya kiépítése és működése közben meg is tesznek mindent azért, hogy a környék életét jelentő lazac- és vadállományt ne érje kár, mi lesz utána?
De maradjunk még egy pillanatra a jelennél. A bányát még mindig nem kezdték el építeni, ugyanis még nincs engedély. Nincs engedély, mert nem elég körültekintőek a tervek. Nem elég körültekintőek a tervek, mert még mindig vannak kritikus pontok, amelyek alapján a világon egyedülálló lazacvándorlás veszélyeztetett. Veszélyeztetett a lazacvándorlás, mert ez a fantasztikus halfajta rendkívül érzékeny a vízminőségre. A bánya vízellátását szolgálni hivatott kisebb folyók pedig mind belecsatlakoznak – közvetve, vagy közvetlenül – a lazacok zarándokhelyéül használt folyóvizekbe, nem beszélve a talajvízről. És akkor még ott van a földrengés és egyéb – szinte vis maior kategóriába sorolható – természeti katasztrófák által jelentett fenyegetettségi faktor…
Ugyan a PP hangsúlyozta, hogy a manapság rendelkezésre álló technológia mellett a bányászatot már nem úgy kell elképzelni, mint nagyapáink korában, de mégis már a próbafúrásoknak voltak érzékelhető mellékhatásai… És aztán a jövőbeni unokák korában a bánya maradékai – és káros mellékanyag tárolói - még mindig itt lesznek, a saját, akkorra ugye már elavult elgondolásaikkal…
Ugyan megpróbáltam objektíven felvázolni a tényeket, de rendkívül nehéz. Az egyik oldalról azért, mert nehéz elképzelni, hogy mindenre tudnak gondolni egy ilyen befektetésnél. Nehéz elgondolni, hogy az arany kicsit sem vakítja el az elővigyázatos szemeket. A másik oldalról pedig nehéz érzelemmentesen nézni a környék oroszrulettezésre bocsátását. Ugyan a helyi kilátástalanságba visz némi fényt a lehetőség zseblámpája, de vajon meddig bírja benne az elem?
2012-re ígért a Pebble Partnership egy olyan komplex tanulmányt, amely tartalmazza a kiépítési, működési, bezárási és prevenciós terveket, az összes lehetséges forgatókönyvvel együtt. Egészen addig a legtöbb elgondolás bizalmas és a köznép számára hozzáérhetetlen. Kérdés, hogy a nyilvánossá tételnél vajon hogyan és milyen módon kommunikálják majd a részleteket az utca emberének? Vajon mennyire lesz ’szűrve’ az elérhető információ? Egyelőre azonban csak amolyan konyhai pletykák vannak...
Meg persze az amerikai elnökválasztás, ami újfent rengeteg kérdést felvet. Vajon mennyire erős a lobbi és az érdek? Vajon a közel 500 milliárd dollár értékű érckészlet, a nagyjából 2 000 munkahely és a beígért olcsóbb energia képes lesz-e kiváltani 11 000 ember, egy érintetlen környezet, az egyedülálló vadállomány és egy világfenomén komplett és visszafordíthatatlan bukását?
Nehéz kérdés. A helyiek nagyobb része – egyelőre - ellenzi, hiszen munkahelyi mézesmadzag ide vagy oda, ők eddig is elvoltak a maguk – évi - 120 millió dollárnyira taksált halállományával, a kicsit visszamaradott körülményeivel és a környék felbecsülhetetlen értékű világbéke hangulatával... De a világ egyéb, pénzfókuszált, multikulti légkörében szinte teljesen biztos, hogy ezt is képesek lesznek számokban kifejezni… A kérdés csak annyi, hogy vajon ténylegesen mi lesz az ára?
Mindenezekből következően a helyiek akkor járnának a legjobban – a saját véleményem szerint – ha változtatva a taktikán, nem a totális ellenszegülést, hanem a minél jobb kondíciók elérését helyeznék fókuszba… Ugyanis környezetvédelem ide, vagy oda, a pénz beszél, a kutya meg ugat… Sajnos reálisan nézve bánya – előbb, vagy utóbb – biztosan lesz. A környékbeliek harmatkönnyű ellenállása a nagy monstrum, nehézsúlyú világmozgató ellen csak tiszavirág életű. A frontális támadás helyett a védelmi stratégia strukturált átgondolásával (mentsük, ami még menthető filozófia) azonban még lehet remény a veszteségek hatékony minimalizálására és az elérhető ’haszon’ maximalizálására. A helyi foglalkoztatottság arány, a fejlesztések kiterjedése és a prevenciós óvintézkedések ügyében a megfelelő feltételek kiszabásával, ha nem is amolyan történelmi Dávid győzelem aratásával, de – a háború elvesztése mellett is - lehetne még csatákat nyerni…
De kint - a realizmus és a szürrealizmus határán - a béke földjének folyópartján ülve, át tudom érezni, hogy miért próbálkozna bárki is még mindig inkább a parittyával…
