Nekiindultam gyalogosan! Merész! Több okból is. Az egyik, mert a medvék és a jávorszarvasok (bár az óriásbogyós ürüléke alapján inkább génmanipulált kardfogú nyúlnak gondolnám J) miatt csak valamiféle lőfegyverrel lehet nekiindulni, amit én nem preferálok; a másik viszont a váratlan menetelési nehézség. Jó, jó tudtam én, hogy tundra, meg moha, meg ilyenek, de arra nem gondoltam, hogy az egész ennyire szürrealisztikus lesz. Biztos így érezték magukat a Holdon is először. Olyan mintha egy nagy adag vattában próbálnál szilárd talajt fogni. Rendkívül puha és süppedős. Ez még talán a kellemes része, még akkor is, ha extrém fárasztó. A kicsivel kellemetlenebb része, hogy lápos. Minden lépés egy külön lutri, hogy vajon csak a mohába süppedsz bele, vagy térdig állsz a vízben…
De azért mindent összevetve maradandó az élmény! A kirándulás végcélja a Blueberry Hill, ami ugyan dombnak csak nagy jóindulattal nevezhető, de bogyókkal legalább szolgál, bár pillanatnyilag azok sincsenek! J (Érdekesség, hogy Ekwok községe már a XIX. században ’híres’ volt halászati édenkertjéről és a különféle bogyóbőségéről.) Van helyette azonban ős- és zavartalan nyugalom, amely így is kitölti az egész teret.
Cuppogva és süllyedezve tovasétálok az erdőben, miközben a lenyugvó nap fényei mindent egy kicsit túlvilágira festenek és elnézem, hogy a tengerszemek zöldjén hogyan tükröződik vissza az ég kékje... Elmerülök a kipárnázott végtelen érintetlenségben és közben – talán egy kicsit feszülten J - hallgatom a vadon hangjait… Itt vagyok!
.jpg)
