Ülök egy csónakban. Vagyis nem egy csónakban ülök, hanem egy csónakban a Nushagak folyón, vadlazacra ’vadászva’. Kicsit szorosabbra húzom magamon a kabátot - mert egy laza 20 fokkal biztos hidegebb van errefelé, mint kishazánkban – és felteszem magamnak a kérdést, hogy mit is keresek én itt pontosan?... Nem tudom. De rájöttem, hogy nem is fontos. Nem kell folyamatosan keresni valamit, nem kell megfejteni, nem kell megindokolni, de talán legfőképpen nem kell megkérdezni… Egyszerűen el kell engedni és hagyni, hogy a pillanat varázsa egyszerűen beleégesse magát az életünkbe…
Hátradőltem és hagytam, hogy újfent magával ragadjon a környezet. Élveztem, ahogy az alaszkai szél tökéletesen légszennyezetlen oxigénnel tölti meg a tüdőmet. Élveztem, ahogy felnézve az égre a kéknek olyan színskáláját láthatom, amit egyébként elképzelni sem tudnék. Élveztem a természet hangjait, a folyó sodrását, a madarak széllel szembeni szárnycsapásainak surrogását, a tundra szürrealisztikus látványát.
A bódult és álmodozó merengésből egy hirtelen zsinórrándítással zökkentett ki aztán életem első halacskája...
Na, most mit kell csinálni?
ÁÁÁ, hal.
Jaj, szegény!
Jippi, fogtam halat.
Uh, ez biztos fáj neki.
Húzd meg, ereszd meg… Hol ő iramodott neki, hol én ráncigáltam vissza. Mindenesetre mindketten vergődtünk. Ő a horgom végén, én meg az újdonság euforisztikus és a kegyetlenségem miatti fájdalomokozás bűnös hangulata között. De túléltük. Mindketten. Én kifogtam őt - ami persze korántsem volt könnyű, mondva, hogy egy 97 centiméteres igazi királylazaci példányról volt szó -, majd - miután, biztos, ami biztos, elmormogtam a három kívánságomat - szépen visszaeresztettem a folyóba. Lelkibéke. Legalábbis nekem. Ő már sajnos nem élvezi sokáig, mert az egyetlen ok amiért visszajött a folyóba a tengerből az az, hogy többmilliómod magával megkeresse azt a helyet ahol ikra formájában meglátta a napvilágot, kipakolja az utódait és külsőjét megváltoztatva elhalálozzon. Érdekes jelenség ez és én benne csücsülök ennek a ’halálútnak’ a közepén… Az élet körforgása testközelben. Megszületni, világot látni, majd visszatérni a ’gyökerekhez’. Szinte költői.
Utazása közben természetesen állatok ezreinek a fennmaradását biztosítja, majd ha túléli még nagy eséllyel landolhat az eszkimók hálójában. De ez az élet rendje. Ezen a környéken a lazacok - és a jávorszarvasok - a létfenntartás alappillérei. Amikor a halacsok különböző generációi nyaranta megérkeznek, a helyi őslakosság újra bevetésre készen várja, hogy feltöltse készleteit. Kifogják, megfüstölik és elraktározzák, hogy az előételtől kezdve a desszertig mindenre felhasználhassák.
Én dacoltam. Elfogadom, megértem, hogy a szükség nagy úr, de én még nem vagyok annyira éhes… J Így mindenki boldog! Ő virgánckodhat még egy kicsit, én meg visszasüppedve az ülésre tovább élvezhetem a természet megnyugtató, elkábító és magával ragadó közelségét…
