Megint a csónakban. Most ugyan nem halfogás célzattal, hanem sokkal inkább élvezkedés elképzeléssel vágtam neki a folyó egyik mellékágának. Egy nyugodt kis kunkor, ahol csak az ár viszi tovább a ladikot. Semmi világi, csak a Földanya megnyugtató ölelése. Szinte érezhető, ahogy a természet velem együtt lélegzik. Vagy én lélegzem vele együtt?
Rövidujjú polóban, elterülve a csónakban eggyé válhatok az elemekkel. Újfent kiléphetek a civilizáció kereteiből és csendben tovasodródva figyelhetem a környezetet. De vajon én figyelek, vagy engem figyelnek? Élvezem, ahogy elveszik a kontroll, itt én nem befolyásolhatok semmit, nincs ráhatásom. Itt én vagyok a része valaminek, ami igazából nélkülem is kerek egész. Édes lebegés a puszta lét könnyűségében! J
Ahogy farkasszemet nézek a fészkét felügyelő sassal és a békésen legelésző jávorszarvassal, szinte már betolakodónak érzem magam. Ez itt az ő territóriumuk és én önkényesen ki akarom belőle szakítani egy darabot. Egy darabot, amit magammal vihetek. Igaz nem fizikailag, inkább csak lelkileg, de vajon van-e jogom hozzá? Mindenesetre hálás vagyok, hogy megtűrnek és hagyják, hogy megpróbáljam felfogni, megérteni és egy kis időre azonosulni azzal, amit leginkább úgy definiálhatnék, hogy tökéletes szabadság…
